Én anno szerintem el sem mentem egy nyílt napra sem, utólag sem tudom miért, de csak egy jól kimagyarázott iskolakerülési indoknak tűnt. Így nem mentem. Már akkor is inkább interneten kerestem meg a szükséges infókat, illetve voltam az Edukáció kiállításon, szóval nem éreztem szükségét. Tavaly pedig úgy adódott, hogy elkísértem egy ismerősöm kolis nyílt napra, így ebbe is beleláthattam némileg. 

Így egy év távlatából már jól látom, hogy milyen "félrevezető" lehet akármelyik nyílt nap, de még az Edukáció is. Nem azért mert túl sok hype-ot kap az intézmény és az általa nyújtott lehetőségek, ezért is raktam idézőjelbe. Rengeteg helyen elmondják, hogy milyen külön szakkörök vagy foglalkozások vannak, milyen nyelvtanulási lehetőségek, Erasmus, vagy más pályázatok, amiket díjaznak így megy úgy, sportolási lehetőség, mindenféle csoportok, amikbe beléphettek, stb. Ez már így is sok. Pedig a szomorú igazság srácok az, hogy az első évben meg fogtok pusztulni a sok tanulástól és semmi másra nem lesz se időtök, se energiátok.

Tisztelet a kivételnek, mindig vannak kivételek. De tény és való, hogy az első év egy egyetemen/főiskolán a túlélésről szól és arról, hogy bent maradj a szakon. Éles a váltás egy közé- és egy felsőoktatási intézmény között, rengeteg az új input, az új arc, a dolgok amikhez alkalmazkodni kell. Mindenki máshogy dolgozza fel a változásokat, kinek könnyebb, kinek nehezebb, de ember feletti erőt igényel, hogy minden szarhullámon átküzdd magad és ne add fel a választott szakot. 

Tudjátok, vannak ezek a vicces ábrák: 

Na, ez tényleg így van. Szóval ha meghallod, hogy álmaid iskolájában milyen jó dolgokat tudsz majd csinálni, elképzeled hogy megváltod majd a világot, ha bekerülsz az intézménybe, diákmunkával magadnak keresed meg a költőpénzt, úgy élsz mint a nagyok. Aztán majd jön a koppanás, hogy baromira nem ilyennek képzelted az egészet. De semmi gond, csak máshogy kell gondolkodnod. Hosszú távon.

Csak azt kell az eszedbe vésned, hogy szép és jó minden, amit az iskola nyújt, de az első év a tanulásról kell hogy szóljon. Lesz még utána 2-3 éved, hogy részt vegyél a tanuláson felül más, extra projektben, ami szintén a fejlődésed szolgálja. 

Lö példa. Amit az egyik építész szakos ismerősöm csinál, azt tanítani kéne. Ő konkrétan azt csinálja, hogy éjt nappallá téve tanul, mint az állat, rajzol, maketteket készít. Kimaxolta azt, amit szorgalomnak nevezhetünk és a második évében járva kezd ennek az egésznek megérni a gyümölcse. A tanárai kedvelik, elismerik, tanulmányi ösztöndíjat kap, nyáron elmegy dolgozni, kvázi minimális szülői segítséggel képes fenntartani magát. Mostanra eljutottak odáig a csoporttársaival, hogy egy kiírt pályázatra készítettek egy pályamunkát, beadták, nyertek. Persze sokszor mondogatta, hogy ki van borulva, 6 napja kávén él, két hete nem mosott hajat és holnap 34 leadás meg 24 vizsgája van, de aludnia is kéne. Mit tehet ilyenkor egy barát? "Á nyugi, majd jobb lesz. Most csak ezen legyél túl, aztán majd alszol..." Meg ilyesmik. De a maximális tiszteletem az övé, mert minden szart átvészelt, nem adta fel és ennek most megvan a gyümölcse. Magabiztosan állja a sarat. Büszke vagyok rá, tényleg.

Szóval a lényeg röviden (mert kissé kuszán írtam meg ezt az egész bejegyzést). Ne akarjatok mindent az első hónapokban, az első évben. Raktározd el az infót, hogy milyen lehetőségeid vannak és akkor élj velük, ha tényleg felkészültél.
Tanulni akarsz új nyelvet? Király! A nyelvtudás rohadt hasznos, határozd el, hogy a második évben jelentkezel majd egy ilyen kurzusra is.
Kimennél Erasmus-szal külföldre tanulni? Brave. Érdeklődj utána, keress olyanokat, akik már voltak kint és el tudják mondani a tapasztalataikat. Járj utána, hogy hol lenne neked a legjobb és add be második, harmadik évben a jelentkezésed.

Ha pedig eldöntötted, hogy már pedig te ezt végig akarod csinálni, akkor az sokszor lemondással jár, elsősorban a szórakozásról, kikapcsolódásról való lemondással. De utóbbira bármikor van lehetőséged a későbbiekben. Sőt néha megteheted azt, hogy egy napra mindent félreteszel és inkább pihensz. De épp azon vagy, hogy megalapozd a jövődet, azért pedig tetszik vagy sem, de küzdeni kell. Te voltál a leggyorsabb sperma mikor megfogantál, ne mondj le az elsőségről a későbbiekben sem.

Január van. Nem néztem ugyan utána, hogy meddig is lehet leadni a továbbtanulási papírokat, de van még nagyjából... olyan 3 hónapod, ha nem tévedek. Mikor én anno leadtam a jelentkezésemet, jól elszúrtam a dolgot. Gondolkodtam, hogy leírjam-e vagy sem, de ha már én elcsesztem, legalább te ne. Hosszú lesz, #TLDR, de a végén összeszedtem pár pontban a lényeget.

Szóval akkor szerencsétlen mód kapcsolatban voltam és az akkori párom később végzett volna a középiskolával, ergo hatalmas távolság lett volna köztünk, ha én elhúzok a világ másik végére tanulni. El is döntöttem szépen, hogy maradok technikumon, de azért beadtam a jelentkezésem pár helyre, ahova tudtam, hogy úgysem vesznek föl (bár azért vágyott szakok voltak, szóval nem bántam volna, ha mégis sikerül bejutnom).

A felvételit buktam. Szakítottunk. Ott voltam a nyár kellős közepén és egy totál szerencsétlenségnek éreztem magam. És a fenébe is, az voltam! Ehhez az érzéshez hozzátartozik az is, hogy előttem volt a példa: nővérem mindig kitűnő tanuló volt, diplomázott, álmai helyén szerzett munkát. Anyám is folyton továbbképezte magát, tanult, több diplomája van. Azt gondoltam ez az én sorsom is. Tanulok szorgalmasan, felvesznek egy egyetemre, elvégzem és frankó állásom lesz. Úgy éreztem, hogy ha nem így lesz, akkor mindenki csalódni fog bennem és kitagadnak, vagy nem tudom...

De hát magamnak köszönhetem az egészet, nemde? A gond az volt, hogy megoldást sem akartam találni a problémára, nem tudtam milyen egyéb lehetőségeim vannak, mit lehet ilyenkor tenni. Annyira rákészültem a technikusi képzésre, de valahogy az is elsiklott mellettem és tényleg... nem tudtam mitévő legyek. Szerencsére anyám szerette volna megoldani a helyzetet és talált egy olyan 1 éves OKJ képzést, amivel lényegében csak egy évet vesztek, de addig is csinálok valami hasznosat, elvégzem és jelentkezem újra. 

Így kerültem Egerbe egy évre. Nem is volt rossz, bár nagyon utáltam az egészet és szerencsémre jó emberekkel kerültem össze, illetve az iskola is jó volt, így egy egész kellemes évet töltöttem ott. Félig már önállóan, mert kollégiumban laktam, de hazajártam hétvégente persze. 

Máig tisztán emlékszem, mikor az egyik csoporttársammal mentünk egyik koliból (ahol kajáltunk), a másikba (ahol laktunk). Ominózus beszélgetés volt ez, mert ő említette azt a szakot, amire végül beadtam a jelentkezésem, több iskolába is. Teljesen új irányt vett a gondolkodásom, rájöttem, hogy nem csak orvos, pszichológus, jogász, stb. lehet az ember. Tény, hogy ezeken a szakokon piszok sokat kell tanulni és minden tiszteletem azoké, akik elvégzik valamelyiket. Nálam ezek voltak mindig A Nagybetűs szakok. DE! Nem mindenkinek ez az útja. Nekem se az volt az utam, hogy pszichológus legyek, pedig ezt szerettem volna.

Így kerültem kommunikáció szakra és maradtam Egerben a következő 3 évre. Életem legjobb 3 éve volt. Kinyílt előttem egy kapu, ahol rengeteg barát, remek tanárok és tök jó projektek vártak. Na meg néhány ismétlés filozófia és szociológia vizsgákból. 

Lediplomáztam (4-es lett!) és akkor jött egy újabb sötét korszak, merthogy jelentkeztem MA képzésre, Budapestre. Anno Egerben kicsit lassan ment a beilleszkedés, nehezen barátkozó alak vagyok, de eldöntöttem, hogy idefönt minden más lesz. Igyekeztem haverkodni, konkrétan megerőszakoltam magam minden egyes mondattal, ami elhagyta a számat, mert annyira nem megszokott volt ez részemről. 

Idegennek éreztem a helyet, az embereket, és nem azért, mert minden új volt. Ahogy egyre inkább haladt az idő, úgy éreztem magam egyre inkább kívülállónak. Mondjuk több dolog is bezavart az életembe akkoriban, de azoknak egy másik bejegyzést szánok. 

Ekkor jött a következő olyan ember az életembe, akinek azóta is hálás lehetek, mert konkrétan a fényt jelentette az alagút végén. Felnyitotta a szemem és rávilágított, hogy mennyire hazug emberekkel vagyok körülvéve, akik bár a csini pofijukat mutatták nekem, valójában kibeszéltek a hátam mögött. Ez akkor fájt. Kicsit. Ugyanakkor nagyot nevettem, mert minden addigi történés értelmet nyert és nem éreztem már magam rosszul, amiért nem tudtam beilleszkedni. Ilyen emberek közé hogy is tudtam volna? 

Addigra azonban végzetes sebeket ejtett rajtam az iskola. Plusz rájöttem, hogy az égadta egy világon SEMMIRE se lesz jó az itt szerzett diplomám. De tényleg. Semmire. Szóval jött a sokadik mélypont: mit csináljak? A vizsgáimat elszúrtam, egy tanárom annyira utált, hogy bármennyit is tanultam, egyesnél jobbat nem adott. Tehetségtelennek éreztem magam és hirtelen jó ötletnek tűnt a váltás, hogy hajléktalan leszek életem hátralevő részére. Azt hiszed viccelek? Nem... Tényleg így gondoltam. 

Mikor már az őrület szélén jártam és azon gondolkodtam, hogy mennyi fájdalmat okozok azzal a családomnak, ha feladok mindent... tehát amikor tényleg és menthetetlenül és komolyan a vödör legmélyén voltam... onnan már tényleg csak egy irány volt. Fölfelé. Magam sem tudom, hogy miként, de eldöntöttem, hogy talpra állok. Nincs több biztos zóna, a szüleim nem tudnak mindig támogatni, nem tudnak helyettem csinálni dolgokat. Vagy összeszedem magam, vagy örök életre utálni fogom magam.

Elkezdtem állást keresni. Találtam egy jónak ígérkező gyakornoki munkát, amitől ugyan nem tudtam mit remélhetek, de a hirdetésben az volt, hogy jól kell írni és ez a fő szempont. És hát itt ért a következő megvilágosodás: az én unique skillem az írás. Én is jó vagyok valamiben.

Jelentkeztem, behívtak, felvettek. Gyakornokból lettem social media asszisztens, majd social media manager és most azért dolgozom, hogy még a senior szót is odacsapjuk a social elé. Két éve vagyok itt és nem tudom, hogy a nélkül a sok mélypont nélkül, hol máshol lennék most. Kellett mindez, hogy most itt tartsak. És most már belátom, semmit sem csináltam volna másként, ha visszamehetnék az időben.

Na de... mit szűrhetsz le ebből a regényből, amit próbáltam röviden megfogalmazni?

1, Ha a továbbtanulásról van szó, csak magadra és a saját vágyaidra gondolj, a jövődre vonatkozóan. Ne engedd, hogy bármilyen akarva, akaratlan jött külső tényező befolyásoljon. Rengeteg múlik rajta.

2, Ha nem érzed úgy, hogy neked egyetemen vagy főiskolán a helyed, az nem baj. Ne menj olyan helyre, ahova nem akarsz. Ha te úgy véled, hogy neked a cukrászat az életed, akkor menj el és tanulj cukrásznak. De mindezek előtt nézd át, hogy mivel is jár ez, mert nem csak a sütögetésről szól a cukrászat... 

3, Ebből következik, hogy mindennek nézz utána. Orvos akarsz lenni? Oké, kell majd tanulnod latinul, biológia mellett pedig a kémiában is jártasnak kell lenned. De az tiszta ugye, hogy kórházban, akár haldokló betegek közt kell majd gyakorlatoznod? Felkészültél rá? Mindennek megvan az árnyoldala. Olvass, informálódj, keres pro és kontra érveket a választott szakról, aztán mérlegelj és dönts.

4, Rengeteg lehetőséged van. OKJ képzések, felsőfokú szakképzések, alapszakok. Vagy ha elég tökös vagy, fogd magad és menj ki egy évre külföldre au pair-ként és tanulj nyelvet. Csak úgy lesz diplomád egyébként is, ha van egy középfokú nyelvvizsgád.

5, Nem szégyen szakmunkásnak menni. Nem csak azért, mert kezdünk kifogyni a szakemberekből, hanem mert kommunikációs emberként mindig is irigyelni fogom apámat, aki villanyszerelőként dolgozik és bármit megjavít a lakásban. Komolyan... elromlik valami és nem kell szerelőt hívni. Ez. Hatalom. 

6, Sok szar hullik majd a nyakadba, de egy dologra mindig ügyelj: elsősorban te leszel az a valaki saját magadnak, akire mindig számíthatsz a ganaj közepén. Ne emészd magad a rossz döntésekért, amiket meghoztál, mert talán ezek vezetik az életed egy olyan irányba, ami a megoldást jelenti minden bajra. Ha megakadtál, próbáld meg más szemszögből nézni a dolgokat és biztos megtalálod a jó utat.

+ Te is jó vagy valamiben! Mindenki jó valamiben. Csak találd meg azt a dolgot, ami az erősséged, és amire építheted a jövődet. Nekem ez az írás lett.

GL HF